Az 1916-os évben a Sommei csatában németek megelégelték a folyamatos angol támadást, lovasrohamokat, ezért erre kerestek megoldást. Pozíciót veszteni nem volt szabad, és ezt minden eszközzel meg kellett akadályozni.

Herman Rüst a német hadseregben dolgozott, mint a különleges fegyverek és helyzetek megoldója. Herman egy ötlettel állt elő, amellyel az angol lovasszázadok rohamát tudta volna megtörni, vagy megállítani. A vezetés nem nagyon örült a tervnek, amelyben egy nyílt mezőt kellett szabaddá tenni, és mindenféle dróthuzalokkal kellett befedni széltében és hosszában. Nem is értették pontosan mi ennek a lényege, mert csapdának nem biztos hogy beválik. A terv szerint a rohamozó lovak az alacsonyan elhelyezett drótokban felbuktak volna, így a roham pillanatok alatt káosszá vált volna. Végül beleegyeztek.
A kijelölt területet meghatározták, és Herman az embereivel elhelyezte a drótokat, az egész hálórendszert a lovak futásához igazították, ami körülbelül 2 méterenkénti elhelyezést biztosított. Ezután csak a megfelelő helyzetre vártak. Azonban a helyzet nem akart eljönni, sőt a területet elkezdték ágyúzni, amitől a drótokat teljesen ellepte a feldobódó föld, így sok értelme nem volt már, helyrehozni is nehéz lett volna. Rüst elkeseredetten feladta ezt a kísérletét, és mással kezdett foglalkozni.

Egy őszi esős nap azonban váratlan eset történt, Rüstöt azonnal visszarendelték a kijelölt területre, hogy nézze meg mi történt? A helyszínre érve a kissé szétbombázott területen megdöbbentő látvány fogadta.
A mező közepén vagy húsz ló lovasával hevert a földön szétszórva hosszirányban, látszólag halottan. Mindeközben még 8-10 lovas állt egy helyben és tétován próbáltak szabadulni a helyzetből.
- Mi történt? - kérdezte Rüst a felderítőtől.
- Így találtuk őket, de vagy fél órája állnak ott. Eredetileg többen álltak, de akárhányszor elindulnak valamelyik ló magától összeesik, illetve a leeső katona is.
Rüst egy távcsőből nézte mi történik, és valóban igazolást nyert az elmondás. Pár lovas ugratással próbált előrehaladni, de ahogy földet ért a ló mind a négy lába azonnal összerogyott, a földből pedig apró füst szállt fel. Rüstnek gyanús lett a füst, ezért odakiáltott a lovasoknak, hogy próbáljanak gyalog kijönni. A katonák (mivel angolok voltak) némi tanácskozás után, leszálltak és hátrahagyva a lovakat elindultak, de pár méter múlva páran összeestek. A távcsövön keresztül jól látszott, hogy eltorzul valamitől az arcuk és a földből apró füst szállt fel. Végül 3 katona más irányba nagy nehezen kijutott. Rendkívül meg voltak viselve, és nem értették a helyzetet, átkozott csodafegyverről beszéltek.
A fogságban derült ki, hogy a 3 katona a 27. angol lovasszázad tagjai voltak, akik ahogy arra a földterületre értek sorba elestek meghaltak egy láthatatlan erőtől.
A parancsnok kérdőre vonta Rüst-öt, hogy akkor most bevált a csapda? Vagy mi is történt? Rüst széttárta a karját, mert nem így kellett volna működnie, viszont szerinte az elhelyezett drótakadályok valahogy átrendeződtek a bombázástól, és valamiféle elektromos feszültség alá kerülhettek, ami végzett a rajta lépkedő lovakkal, emberekkel. Elképzelhetőnek tartotta, egy rácsszerkezetben működő kondenzátor esetét, de végül ezt is elvetette.
Elrendelték ennek az igazolását egy vizsgálattal, de néhány napi munka után miután kivették a földből a kábeleket és megmérték őket, semmiféle feszültség nem volt bennük. Nem találtak semmi támpontot ami valamilyen áramforráshoz kapcsolódott volna. Az egyetlen nyomuk az előző napok esős, villámokkal tarkított napjai voltak. De a villám pillanatnyi, és nem marad meg tartós feszültség utána. Így nem volt rá magyarázat, csak elképzelés és találgatás.

A 27. lovasszázad halottainak ügyét a mai napig nem sikerült megfejteni.