Az 1955-ben az Ausztrál kormány déli sarkon létrehozott egy kutató állomást, aminek többféle funkciója is volt. Az állomás neve a semmitmondó THOM-9 nevet kapta. A rajta dolgozó kutatók pedig a 327-es kutatócsapat számot viselték.

Elsődlegesen tudományos és katonai céllal rendelkezett, amely szerint különféle műszaki berendezéseket telepítettek a bázisuktól nagyobb távolságokra, és ott távirányítással elektromágneses kísérleteket folytattak. A távolságra azért volt szükség, hogy a bázis elektromos, vagy mágneses hatását kizárják. Némelyik berendezés akár 40-50 km-re is elhelyezkedett és egy szerteágazó pókháló mintát vett fel a rendszer, amelynek a közepén maga a bázis helyezkedett el az emberekkel.
A kísérletek rendben zajlottak, és a pár furcsa égi jelenségen valamint az időnként megváltozó környezeti hőmérsékleten kívül nem tapasztaltak semmi különöset. A nagy energiájú elektromágneses tevékenység nem fedte fel titkait.

Azonban elérkezett az 1957 Március 7. -e napja, amikor a bázistól 36 kilométerre levő EN-MAG 11 egység felmondta a szolgálatot. Nem estek kétségbe, hisz már pár hónapja folyamatos bizonytalan működést produkált, volt hogy pár percre megszűnt a működése, és leállt a mágnes impulzus, de aztán helyre állt. Úgy tűnt most végleg megadta magát. Mivel tervbe vették az egység javítását, egy összeszokott 5 fős csoportot indítottak útnak egy hójáróval. Az 5 fő John Miller, Ken Harvest, Bill Smith, Joel Kendrighton és Frank Sam volt.

A 327-es csapat tagjai nekiindultak a jeges tájnak, és közel két órás út után meg is érkeztek a helyszínre. Az állomással rádión keresztül tartották a kapcsolatot, és adtak tájékoztatást a berendezés állapotáról. Mint kiderült, néhány alkatrész tönkrement, és emiatt történt a leállás. A helyszínen megvizsgált hibás alkatrészek elsőre úgy tűntek mintha túlterhelődtek volna, és ezért leégtek. Bár a hiba okát nem értették, és nem is találták, nekiálltak a helyszíni cserének, munkálatoknak.
Ahogy dolgoztak váratlanul hóvihar közelítette meg őket. A 327-es csapat tagjai úgy döntöttek folytatják a javítást, még a viharos időben is. Eközben a rádiókapcsolat folyamatosan zavarossá vált. Hol érthetetlen recsegésbe fulladt, hol megszakadt hosszú másodpercekig.
Az állomáson eközben feszülten figyelték az eseményeket. Az egyre nagyobb szüneteket produkáló rádióforgalomból azért tisztán ki tudták venni, hogy az alkatrész cseréket el tudják végezni.
Körülbelül 1 óra múlva a még mindig tartó viharban már csak szövegfoszlányok érték el az állomást. Ez volt az utolsó érthető üzenet.
- .. .. .. -MAG 11 üzemel. .. ..
- .. .. .hallanak minket?
- .. .. .erősíts rajta, hátha. .. .
- .. .. .mindegy, indulunk vissza!
Ezután teljes némaságba burkolózott a rádiójuk.

Teltek múltak az órák, de többet nem jelentkezett be senki a rádión. A vihar 4 óra múlva csendesedni kezdett és kitisztult az idő. Ekkor az állomás parancsnok kiküldött egy felderítő csapatot, hogy keressék meg a valószínűleg eltévedt embereket. A felderítők a szokásos útjukat végigjárták az EN-MAG 11 -ig, de nem találtak senkit. A gépezet viszont meg volt javítva és prímán üzemelt. Ezután szélesebb körben kezdtek kutatást végezni.
8 óra múlva az állomáson arra lettek figyelmesek, hogy 3 ember támolyogva közeledik feléjük és húznak maguk után valamit. Azonnal kirohantak, hisz sejtették az eltűnt 327-es csapat lesz az. Igazuk volt.
Teljesen átfagyva találtak rájuk, hárman életben voltak (John Miller, Ken Harvest, Bill Smith) de kettő fő meghalt, megfagyott. Azonnal riasztották a felderítőket, hogy térjenek haza. A három fő erős kihűlés és kimerültség jeleit mutatta, ezért melegedőbe vitték őket és azonnali orvosi elsősegélybe részesítették mindannyiukat.
A melegedőben az orvosi csapat megdöbbentő kijelentéseknek lettek tanúi. A három túlélő egyöntetűen állította, hogy legalább 2-3 napja bóklásztak a hideg jeges tájon és nem találták az állomást, amit nem értettek sehogy se. Az iránytűjük megbolondult, így arra nem számíthattak. És azt sem értették, hogy lukadtak ki a bázis mellett?
Az orvosok úgy gondolták a kimerültség miatt beszélnek félre, bár furcsállták, hogy ugyanazt mondják mindhárman. Néhány nap kellett míg teljesen felépültek de még mindig ragaszkodtak a történetükhöz, és a másik két társuk halálát is ehhez kötötték. Amikor szembesítették őket azzal, hogy mindössze 8-9 órára veszett nyomuk, egyszerűen nem hitték el.
A 3 életben maradt technikust végül hazaküldték, mondván pszichológiailag már nem tudnak részt venni a munkában, el is bocsájtották őket.

Talán a történet itt véget ért volna, ám 1957 Szeptember 6-án megint rakoncátlankodni kezdett az EN-MAG 11. Hol működött hol nem, majd egyszer csak elnémult. Az állomás főnök újból elrendelte a nagyjavítást és kiküldött egy újabb csapatot. De még az indulás utáni órában váratlanul megjavult a berendezés és stabilan működött.
Mivel nem voltak biztosak benne, hogy ez csak ideiglenes állapot megint, vagy nem, a csapat folytatta az útját. Megérkezvén a berendezéshez azonnal hívták az állomást, és a következő elképesztő történettel álltak elő. Az EN-MAG 11-ben ismeretlenek javítottak és cseréltek alkatrészeket, és ennek köszönhetően üzemel újból. Kissé zavarba ejtő volt a dolog ugyanis szinte ezzel egy időben befutott egy rossz minőségű rádiójel a bázisra.
- .. .. .. -MAG 11 üzemel. .. ..
- .. .. .hallanak minket?
- .. .. .erősíts rajta, hátha. .. .
- .. .. .mindegy, indulunk vissza!
Ismerős volt a rádióforgalom az előzőleg bajba jutott csapattal kapcsolatban, azonnal visszarendelték az egységet, akik gond nélkül meg is érkeztek. Talán el is felejtették volna az egész ügyet, amikor majd 6 óra múlva az állomásvezetőnek jelentették, hogy 3 alak közeledik az állomás felé és húznak valamit magukkal.
A történet itt kezdett igazán hátborzongatóvá válni. A 3 embert behozták és azonnal az orvosiba menekítették, látszódott rajtuk a fagyás okozta sérülések. A magukkal húzott valami, pedig 2 halott ember volt.
Az orvosiba már akkor magyarázni kezdték, hogy eltévedtek a viharban és legalább 2 napja kóboroltak és keresték a bázist. Amikor az orvosok értetlenkedve rákérdeztek, hogy mégis kik ők, hogy itt dolgoznak? Magukat így azonosították: John Miller, Ken Harvest, Bill Smith - Mindenkiben meghűlt a vér. Bár az arcuk sebes volt és nem lehetett felismerni őket, a nevek említése teljesen megváltoztatta a helyzetet.
Az állomás parancsnok azonnali katonai segítséget kért az igencsak furcsa helyzet kezelésére. A három fagysérüléses embert karanténba helyezték, a 2 hullát pedig jól elzárták.

Még aznap megérkezett a katonai kutatócsapat és elsőre nem akarták elhinni mi történt? Megmutatták nekik a hangfelvételeket és a helyszíni fotókat a javításról illetve a korábban történt eseményről. Mindhárom embert azonnal elkülönítették és visszaszállították a szárazföldre egy katonai kutatóbázisra.

Talán itt véget érhetne a történet de nem így történ.
Pár hónapra rá, minden részletében pontosan megismétlődött az esemény. Újból meghibásodott az EN-MAG 11, újból feltűnt a három szerelő akik a 327-es tagjainak vallották magukat. Újból elvitték őket a katonák egy ismeretlen helyre, és hírzárlatot rendeltek el.
1958-ban még 3 alkalommal történt meg, illetve 1959-ben négy alkalommal, amikor úgy döntöttek megszüntetik az egész állomást és az EN-MAG 11-et. Az épületeket berendezéseket elbontották és elszállították az egész területet magára hagyták ezután évekig. A katonaság pedig mélyen hallgatott mind az eseményről mind az előkerült emberekről.

Később 1963-ban egy felderítő repülést végeztek a terület közelében, és bár nem teljesen felismerhetően de úgy tűnt a hóban újabb holttesteket láttak az állomás környékén, jó pár tucatot. A katonaság ekkor teljes körű takarítást végzett, mind a bázist mind az összes EN-MAG állomást felszámolták, minden nyomot eltüntettek az adatokat titkosították.
Ez volt az utolsó jelentés az egész ügyről illetve egy 1976-os felderítőgép felvételei szerint teljesen tiszta a terület addig az időpontig. Azóta nem lehet tudni, hogy mostanáig vizsgálták-e vagy sem illetve megközelíthető-e s kísérleti terület?
A megmentett 327-es tagokkal sem lehet tudni mi történt, teljesen nyomuk veszett, mind az első csapatnak, mind az utána felbukkant embereknek és a holttesteknek

 Kép az EN-MAG 11 berendezésről.

Utolsó kép a THOM-9 bázis helyéről. Az épületek nagy részét elbontották. A képen a fényes pont valamilyen fém alkatrészről visszaverődő fény, feltételezések szerint napelem tábla lehet. A fekete pöttyöket nem tudták azonosítani, de gyanítják, hogy áldozatok. A fagyvédő ruhájukban érte őket utol a végzet, és a hó  még nem temette be a testüket.