Az 1916-os évben a Sommei csatában németek megelégelték a folyamatos angol támadást, lovasrohamokat, ezért erre kerestek megoldást. Pozíciót veszteni nem volt szabad, és ezt minden eszközzel meg kellett akadályozni.

Herman Rüst a német hadseregben dolgozott, mint a különleges fegyverek és helyzetek megoldója. Herman egy ötlettel állt elő, amellyel az angol lovasszázadok rohamát tudta volna megtörni, vagy megállítani. A vezetés nem nagyon örült a tervnek, amelyben egy nyílt mezőt kellett szabaddá tenni, és mindenféle dróthuzalokkal kellett befedni széltében és hosszában. Nem is értették pontosan mi ennek a lényege, mert csapdának nem biztos hogy beválik. A terv szerint a rohamozó lovak az alacsonyan elhelyezett drótokban felbuktak volna, így a roham pillanatok alatt káosszá vált volna. Végül beleegyeztek.
A kijelölt területet meghatározták, és Herman az embereivel elhelyezte a drótokat, az egész hálórendszert a lovak futásához igazították, ami körülbelül 2 méterenkénti elhelyezést biztosított. Ezután csak a megfelelő helyzetre vártak. Azonban a helyzet nem akart eljönni, sőt a területet elkezdték ágyúzni, amitől a drótokat teljesen ellepte a feldobódó föld, így sok értelme nem volt már, helyrehozni is nehéz lett volna. Rüst elkeseredetten feladta ezt a kísérletét, és mással kezdett foglalkozni.

Egy őszi esős nap azonban váratlan eset történt, Rüstöt azonnal visszarendelték a kijelölt területre, hogy nézze meg mi történt? A helyszínre érve a kissé szétbombázott területen megdöbbentő látvány fogadta.
A mező közepén vagy húsz ló lovasával hevert a földön szétszórva hosszirányban, látszólag halottan. Mindeközben még 8-10 lovas állt egy helyben és tétován próbáltak szabadulni a helyzetből.
- Mi történt? - kérdezte Rüst a felderítőtől.
- Így találtuk őket, de vagy fél órája állnak ott. Eredetileg többen álltak, de akárhányszor elindulnak valamelyik ló magától összeesik, illetve a leeső katona is.
Rüst egy távcsőből nézte mi történik, és valóban igazolást nyert az elmondás. Pár lovas ugratással próbált előrehaladni, de ahogy földet ért a ló mind a négy lába azonnal összerogyott, a földből pedig apró füst szállt fel. Rüstnek gyanús lett a füst, ezért odakiáltott a lovasoknak, hogy próbáljanak gyalog kijönni. A katonák (mivel angolok voltak) némi tanácskozás után, leszálltak és hátrahagyva a lovakat elindultak, de pár méter múlva páran összeestek. A távcsövön keresztül jól látszott, hogy eltorzul valamitől az arcuk és a földből apró füst szállt fel. Végül 3 katona más irányba nagy nehezen kijutott. Rendkívül meg voltak viselve, és nem értették a helyzetet, átkozott csodafegyverről beszéltek.
A fogságban derült ki, hogy a 3 katona a 27. angol lovasszázad tagjai voltak, akik ahogy arra a földterületre értek sorba elestek meghaltak egy láthatatlan erőtől.
A parancsnok kérdőre vonta Rüst-öt, hogy akkor most bevált a csapda? Vagy mi is történt? Rüst széttárta a karját, mert nem így kellett volna működnie, viszont szerinte az elhelyezett drótakadályok valahogy átrendeződtek a bombázástól, és valamiféle elektromos feszültség alá kerülhettek, ami végzett a rajta lépkedő lovakkal, emberekkel. Elképzelhetőnek tartotta, egy rácsszerkezetben működő kondenzátor esetét, de végül ezt is elvetette.
Elrendelték ennek az igazolását egy vizsgálattal, de néhány napi munka után miután kivették a földből a kábeleket és megmérték őket, semmiféle feszültség nem volt bennük. Nem találtak semmi támpontot ami valamilyen áramforráshoz kapcsolódott volna. Az egyetlen nyomuk az előző napok esős, villámokkal tarkított napjai voltak. De a villám pillanatnyi, és nem marad meg tartós feszültség utána. Így nem volt rá magyarázat, csak elképzelés és találgatás.

A 27. lovasszázad halottainak ügyét a mai napig nem sikerült megfejteni.

Peter Jörgensen már a "B oldalt" élte egészségesen vidáman, jött ment és dolgozott. Ezért is ért mindenkit váratlanul, hogy autóbalesetben elhunyt. A Volvójával haladt, amikor nekihajtott egy oszlopnak és életét vesztette.

Először nem is foglalkoztak az üggyel a rendőrök, szimpla balesetnek írták le. Azonban Jörgensenné a férje után elég tetemes biztosítási összeget kaphatott volna egyedüli jogosultként. Ez már elkezdte mozgatni a biztosító nyomozóinak a fantáziáját. Mi van ha nem baleset történt? (Tudjuk milyenek a biztosítók, fizetni nem akarnak.) Talán Marta tehet az egészről!

Elkezdték felderíteni a Jörgensen házaspár dolgait. Kiderült sok minden Peterről és Marta-ról is. Peter többek között imádta az Ace of Base pop együttes számait. Rendszerint hallgatta azt otthon illetve az autójában. A nyomozók kiderítették, hogy a szomszédok néha még rá is szóltak az öreg Jörgensenre, hogy ne bohóckodjon, és halkítsa le a zenét mind az otthonában, mind az autójában amikor azt takarítja. Ezért egy idő után már csak az autójában hallgatta menet közben akkor is teljesen felhúzott ablakok mellett.
Marta-ról pedig kiderült, hogy speciális hangeffekteket gyárt, szerkeszt illetve rak össze megrendelésre egy stúdiónak.
Semmi gyanús nem volt az életükben....csak ez a fránya biztosítási pénz. Az nagyon zavarta a nyomozókat.

A biztosító árgus szemekkel vizslatott és meg is lett az eredménye. Az első nyom az volt, hogy találtak a Volvó CD lejátszójában egy olyan lemezt, amely hasonlított az eredetire, de másolt házilag írt lemez volt.
Ezt furcsállták a biztosító emberei, hisz mint megtudták Marta-tól : minden lemeze Jörgensen úrnak eredeti volt, ezen sosem spórolt. Átadták a technikusoknak, hogy vizsgálják be a lemez tartalmát.

Nemsokára egyik technikus lelkesen kopogott a biztosító nyomozójának ajtaján - talált valamit! A lemez az Ace Of Base, Happy Nation albumát tartalmazta, és a 13. számban (milyen véletlen) a "My mind"-ben volt egy változtatás. Amikor újrahallgatták, rögtön rádöbbentek mi lehetett a halál oka. A számban a 2:19 és 2:20 közötti részben egy effekt hallható, amelyet felerősítettek az alaphangzáshoz képest, tehát egy váratlan dobbantás szerű hang hallatszott. Mindannyian összerezzentek a stúdió szobában ezt hallva. Tudták a gyilkos eszköz megvan.

A nyomozók arra jutottak, hogy szokása szerint Jörgensen úr hangosan hallgatta a zenét, és amikor ehhez a részhez ért, vagy annyira megijedt, hogy oszlopnak hajtott, vagy egyszerűen az effekt sokkoló hangjától megállt a szíve és ez vezetett a tragédiához. (A boncolás egyébként szívmegállást állapított meg. )
Marta-t azonnal elővették, de ő mindent tagadott, sőt a nyomszakértők szerint semmiféle nyom nem volt a lemezen ami rá terelte volna a gyanút.
Akkor pedig honnan került oda? Ki másolta? Senki nem tudta, legfőképp Marta aki nem is kedvelte az Ace of Base együttest. Sok kérdés közül a legégetőbb az volt , ki tette be a lejátszóba a preparált lemezt? A gyilkos eszközt?
A biztosító nem jutott dűlőre, a nyomozók gyanították a szándékosságot, de nem tudták bizonyítani. Nagy sokára adták ki a papírt, hogy baleset történt és egyben a biztosítási összeget is kifizették. De a kétely ott maradt, hogy megvalósult a tökéletes gyilkosság talán?

A nyomozók által vizsgált hangeffektet az aktához csatolták mint bizonyítékot, ami így nézett ki.

Illetve a hanganyagot is, ami itt hallható egy 6 másodperces részletben.

A háború alatt a katonák sokat szenvednek, és amikor a frontról megpihenve visszatértek a városba akkor a testi örömök felé vitték vágyaik, mert lehet a következő csatát már nem élik túl.
Erre az ősi iparágra Vietnamban is felkészültek a háború alatt. A sok amerikai katonát bizony ki kellett szolgálni. Sorra nyíltak a bordélyok és a várost ellepték a prostituáltak a könnyű amerikai dollár reményében. 
Erre a lehetőségre csapott le a kommunista hadvezetés, és speciális női alakulatot hozott létre. Majd Saigonba beszivárogva nyitottak egy bordélyházat. Ez senkinek nem tűnt fel, hisz volt már belőle jó pár. A bordély ház neve: Könnyű szellő volt (làn gió nhẹ). Kizárólag amerikai katonákat fogadtak, és specializálódtak a tisztekre. De nem a gyönyör megadása volt a legfőbb tervük, hanem a gyilkolás és a lehetséges információk megszerzése. 

A tettükhöz szörnyű tervet eszeltek ki. Kialakítottak egy speciális kis tokot amit a hüvelybe fel lehetett helyezni. Ebben a tokban éles borotvapengék voltak, amik aktus közben felszabdalták a felhevült katona nemi szervét, ezáltal súlyos életveszélyes sérülést okozva neki. A legtöbb esetben a fájdalomtól azonnal megszakadt az aktus, és a katona ott helyben elvérzett. Ám ha jól bírta, akkor a nő elvágta a torkát amíg az a hímtagjával volt elfoglalva. 
A bordélyház nem üzemelt sokáig, mert hamar híre ment az ott csak belépő de nem távozó katonákról.
A feltételezések szerint közel 20 katonával végeztek, és 3 tiszt eltűnt, majd nyom nélkül felszívódott az egész női osztag.
Az amerikai elhárítás nem akadt a nyomukra, de egészen a háború végéig tartotta magát ez a rémhistória.

Még a '60-as évek végén történt az eset.
Jane egy jómódú családból származott akik Costa Rica-n éltek. Jane viszont kalandvágyó volt, és Amerikába a lehetőségek országába utazott. Fiatalon és gazdagon mindent megtehetett, és élte a gazdag csemeték életét. Megismerkedett egy férfival Jon Arton-nal akibe rögtön szerelmes lett. A gond az volt, hogy a fiatal fiú majdnem nincstelen volt, szegény sorból származott és állandó kölcsönökből élt, emiatt sok gondja volt. Sokszor szerencsejátékra költötte a megkeresett pénzét. Emiatt a pár kapcsolata fokozatosan romlani kezdett. Jane bérelt házában laktak, és hangos volt a veszekedéstől szinte minden nap. A szomszédok kihívták többször is a rendőrséget, de azok semmit nem tettek, hisz erőszak nem történt, csak hangoskodás.

Az ügyre az tett pontot, hogy Jane szülei meghaltak egy balesetben és ennek a lesújtó hírnek a hallatán teljesen kiborult. A veszekedések csak fokozódtak, mindennapossá váltak, míg egy nap csönd lett. A szomszédok már épp hálát adtak az égnek, amikor kinézve azt látták, hogy Jon nehéz bőröndöket tesz a rozzant autójába, sőt egy vastag szőnyeget is betuszkolt a hátsó ülésre és sietősen elhajtott.

Mivel másnap is csönd volt, és nem volt mozgás a ház környékén ezért újból kihívták a rendőrséget. A rendőrök kiérkezve a lakást teljesen feldúlva találták, minden szét volt dobálva, és a sejtésük beigazolásaként a hálószobában vérfoltokat találtak a padlón amit valaki megpróbált eltüntetni. Azonnal körözést adtak ki Jon Arton ellen.
Nem is kellett sokáig várniuk a kopóknak, hisz két nap múlva egy Phoenix-i benzinkúton lekapcsolták. Amikor átvizsgálták pár száz dolláron kívül a közös otthonból származó dolgokkal volt tele az autója. Látszott, hogy benne aludt. Azonnal kérdőre vonták, aki tagadta, hogy tudna bármit is Jane-ről. Azt hajtogatta, hogy összeveszett vele, majd Jane másnap eltűnt. Ekkor úgy gondolta új férfi lépett a képbe, ezért összeszedte a holmijait, átkutatta a házat hátha talál készpénzt, majd becuccolt az autójába és mérgében lelépett. A rendőrök elé tárták a vérnyomokat és tudatták vele, hogy gyilkossággal vádolják. Ő erről semmit nem tudott és tagadta, hogy bármikor is bántotta volna Jane-t. Senki nem hitt neki.
Végül a bíróságon kötött ki, és az esküdtszék bűnösnek ítélte a körülmények és a nyomok ellene szóltak. Úgy vélte az ügyész, hogy a nőt megölte majd elvitte a szőnyegbe csavarva és egy ismeretlen helyen elásta. A bíró bizonytalan volt, ezért halálbüntetés helyett 30 évre ítélte Jon Arton-t.

A börtönbe teltek a súlyos évek, évtizedek és eljött a szabadulás ideje, kedvezménnyel 20 év után. A megtört férfi nem tudta mit tegyen a szabadságával, a családja elfordult tőle, barátai nem voltak. Egyetlen jó és egyben rossz emléke Jane-hez kötötte. Úgy gondolta a börtönben összeszedett pénzével elmegy a régi lakásukhoz és megnézi mi lett az élete fordulópontját okozó hellyel.

Az utca már teljesen másképp nézett ki, így amikor odasétált alig ismerte meg a környéket. A ház viszont ott volt, csak át volt festve és itt-ott hozzáépítettek pár dolgot. Becsöngetett, gondolván megtudakolja ki lakik ott? Amikor az ajtó kinyílt legyökerezett a lába. Jane állt vele szemben, sőt Jane egészen megörült neki, átölelte és beinvitálta.
A nő szokása szerint sokat beszélt és mindenféle kérdéssel bombázta a férfit, hogy merre járt, mi történt vele, de meg se várta a választ már mondta a többi kérdését. Jon egy pillanatra félbeszakította.
- Egyedül élsz? - a nő meglepődött, majd szemlesütve bólintott.
- Igen, sajnos rég elváltam a férjemtől. - Eközben Jon-nak csak egy dolog járt a fejében, körülnézett és meglátott egy piszkavasat. Odament a kandallóhoz és felemelte. - Mit csinálsz? - kérdezte a nő értetlenkedve, de ekkor Jon már lesújtott. Csak egyszer, de az halálos csapás volt a fejére. Majd szépen leült a kanapéra rágyújtott egy cigarettára, majd tárcsázta a rendőrséget.
A rendőrkapitány kiérkezve elképedve vette tudomásul mi történt. Ő még emlékezett az esetre 20 évvel korábbról. Jon megmutatta a szabaduló levelét és azt mondta: - Én már leültem ezért a büntetést.
A rendőr nem tudott mit tenni, hisz valóban a gyilkosságért már elítélték Jon-t, és kétszer ugyanazért a tettért nem lehet elítélni.
- Nem is érdekli hol volt a barátnője? - kérdezte a rendőr.
- Magát meg őt érdekelte én hol vagyok? - kérdezett vissza míg az arcába fújta a füstöt.
- Egy éve költözött haza, akkor mesélte el, hogy a szülei halála után hazautazott Costa Rica-ba, de erről nem szólt senkinek. Csak most tért vissza. A vérfolt pedig azért volt ott, mert megvágta magát egy ollóval.
Jon megvonta a vállát és kilépett a házból.

A második világháború végén ledobott amerikai atombombák fejlesztésre sarkalták a szovjet vezetést. Ekkora fenyegető fegyvert azonnal be kellett szerezniük. Ezért okulva az amerikai tudós emberrablásokból, maguk is kezdték begyűjteni azokat az embereket, akik a nukleáris fegyverük kifejlesztésében hathatósan tudnak segíteni. Így került sor arra, hogy miután elfoglalta Magyarországot a szovjet hadsereg, a még itt maradt bármilyen tudományban tevékenykedő embereket elvitték magukkal. Egy részük munkatáborba került, de páran a szovjet atombomba fejlesztésében segédkeztek.

A három magyar férfi (Berkes Flórián, Rhédey Antal Gáspár, és Kolozsvári Péter) atomkutatások területén tevékenykedtek ezért a megfelelő dokumentációkat a kezükbe adták, amit korábban megszereztek a Manhattan projektből és meg kellett alkotniuk a maguk bombáját.
Teljes titokban végezték párhuzamosan az orosz kollégákkal, de tőlük elzárva. Így nem tudták, hogy Julij Hariton vezetésével egy másik bomba is készül.

Végül a három magyar megalkotta a Kócsag fedőnevű atombombát 1949 februárjában. Mivel semmi tapasztalatuk nem volt, a bomba működése és hatékonyság témájában, a szovjet vezetés egy titkos próba robbantást rendeltek el. Természetesen tökéletes titoktartásban, nem akartak felsülni, hogy még atomfegyvert sem tudnak készíteni.
A robbantásra felkészítették a terepet Szarov-ban, majd 1949 Március 4. -én kiadták az utasítást - gyújtás!
Azonban a bomba nem robbant fel.
Így vártak, hogy mi történik. Mivel 24 óra múlva sem történt semmi, a tudósok és a vizsgálók a bomba helyszínére siettek, hogy elszállítsák illetve szétszedjék, felfedve a hiba okát. Az állványról sikeresen leszerelték a gömbszerű testet, és át akarták helyezni egy teherautóra amikor váratlanul felrobbant a fegyver.
Mindenki szörnyethalt, mind a három magyar, illetve velük még 27 katona és kisegítő személyzet.
A szovjet vezetés hibás teljesítésnek ítélték a robbantást, de nem a véletlen baleset miatt. Egyszerűen túl alacsony volt a hatásfoka. A mérések szerint alig 7(+/- 20%) Kilotonna volt a robbanás mérete. Ezután, hogy ne tűnjön kudarcnak mindent titkosítottak, és folytatták az RDSZ-1 kifejlesztését.
Végül az RDSZ-1 1949. augusztus 29-én robbant 22 kilotonna erővel.
A magyar atombomba így feledésbe merült a kitalálóikkal együtt.

Az eset a Normandiai partraszállás után történt nem sokkal.
Henry Smith Jr. egy különítménnyel Turqueville-nél körbevett németeket próbálta kifüstölni. Ahogy a rögtönzött fedezék mögül ki-ki néztek egy német mesterlövész célpontjaivá váltak. Henry egyik társát már súlyosan megsebesítette egy lövés, de nem volt mit tenni ki kellett onnan szabadulniuk. A fiatal katona próbált óvatosan felnézni, hogy kiderítse honnan jött a támadás, amikor elsötétült előtte minden. 
Harmadnap tért magához a tábori kórházban ahol egy hatalmas adag kötés volt a fején, és úgy érezte azonnal felrobban a feje a fájdalomtól. Morfiumért és nővérért kiáltott, közben próbált emlékezni mi is történt de nem jutott eszébe semmi. Néhány nap után egy nővér végül megszánta Henry-t és tükröt hozott neki. Elmondta, hogy a csata közben a hanyagul fején hordott sisak tulajdonképpen megmentette az életét, viszont cserébe csúnyán megnyomorodott. A kötést levették róla, és a tükörből azt látta, hogy a feje meg van skalpolva, csak itt-ott maradt némi hajtincse.
Szörnyű - gondolta, de hogyan lehetséges ez?
A nővér elmondta, hogy fejlövéssel hozták be, de mivel lélegzett és szuszogott az orvos félretolta, hogy biztos meg fog halni. Azonban néhány óra múlva már horkolt, ami felkeltette az érdeklődését, és óvatosan levette a sisakot a fejéről. Ekkor döbbentek rá, hogy a golyó átütötte ugyan a sisakot az oldalán, de a sisak belső szélén gellert fogva, körbe-körbe száguldott amíg el nem vesztette az erejét. A spirálisan körbe haladó golyó egyben módszeresen leskalpolta Henry fejbőrét, ami bizony nagy fájdalommal jár, és emiatt vesztette az eszméletét. Az orvos miután Henry fejéről levette a bőrcafatos sisakot, letisztította és bekötözte őt, majd morfiummal csillapította a fájdalmát. 
Henry felépült és a csúnya sebe úgy ahogy begyógyult, haja sosem nőtt ki, csak apróbb foltokban. A sisakot és a golyót megőrizte és a háború végén egy vitrinben tárolta egészen a haláláig.